Tanultam sokat, gépészmérnök lettem, közben dolgoztam és szórakoztam, de egyre jobban próbáltam megfelelni mások elvárásainak. Sok inger ért, főleg az internet megjelenését követően, de nem annyi, mint a következő generációkat. Mindig fontosnak tartottam, hogy találjak magam körül Valakit vagy valakiket, lehetőleg olyan embert, akihez jó kapcsolódni, nekem iskolában az elsős osztályfőnököm, aztán a középiskolás matek tanárom és több egyetemi tanárom, de a szomszéd néni is, akikre felnéztem, de kapcsolódni igazán mégis az unokaöcsémhez és a szomszéd srácokhoz tudtam. Persze voltak a TV-ben is olyanok, akik érdekeltek Pl.: a Kölyökidő szereplői, de egyet sem tudnék mondani, aki valamilyen módon inspirált volna. Nem azért lettem mérnök sem, mert konkrétan egy személyre felnéztem, hanem azért, mert éreztem, hogy a gépeké a jövő, fel kell gyorsítani magunkat olyan dolgokkal, amikre az ember nem képes… persze akkor még szó sem volt ilyen szintű informatikai fejlődésről, pláne MI-ról. Talán mégis inkább azért lettem gépészmérnök, mert az egyik barátom is az akart lenni és jó volt hozzá kapcsolódni. Az egyetem „az alma mater” , de főleg a kollégium (Baross kolesz 342-es szoba) nagyon sokat adott, önállóságot, önbizalmat, új félelmeket, új örömöket, feszültéget, nyugalmat, de ami a legfontosabb új barátokat és haverokat, meg csajokat. Itt éreztem igazán először a kapcsolódást olyan emberekhez, akivel éjjel nappal együtt voltam és itt ismertem meg az első feleségem is. Sokat adott, a gyermekből itt kezdtem igazán felnőtté válni és érezni annak minden felelősségét. Anyám gyógyíthatatlan beteg lett akkoriban, apám alkoholista, nehéz volt ezzel szembesülni és nem is fogtam fel jó sokáig. Elvitt az egyetemi lét és egyre ritkábban jártam haza. Diploma után pedig a későbbi feleségemmel jó messzire költöztem a családi háztól, Kaposvárra.